Román Paraszt Múzeuma

A vidéki emlékezet katedrálisa Európa szívében

A Kiseleff úton, két lépésre a Győzelem tértől, Európa egyik leglenyűgözőbb kulturális intézménye emelkedik: a Román Nemzeti Paraszt Múzeum. A vörös téglából készült, brâncoveni hagyományokban gyökerező neoromán építészeti köntösbe öltözött épület ma több mint 90 000 tanúságot őriz egy civilizációról — kerámiát, népviseletet, szőtteseket, ikonokat, szerszámokat, egész fatemplomokat —, amelyek együttesen Románia leggazdagabb művészeti és népi hagyomány-gyűjteményét alkotják, és Európa egyik legértékesebbjét. Az intézmény „új, régi történelemmel", ahogy azok szerették mondani, akik ismerték a sorsát: 1990. február 5-én alapították újra, mindössze hat héttel Ceaușescu rezsimének bukása után, valójában egy 1906-ban kezdődött múzeumi hagyományt folytatva. 1996-ban a Román Paraszt Múzeum lett az első múzeum Közép- és Kelet-Európából, amely elnyerte az EMYA — Európai Év Múzeuma díjat, az európai múzeumi szektor legtekintélyesebb kitüntetését, amelyet az Európa Tanács égisze alatt ítélnek oda. A művelt európai utazó számára ennek a múzeumnak a meglátogatása többet jelent, mint kiállítási termek bejárása: találkozást jelent egy olyan örökség-gondolkodási móddal, amelyben a román sajátosság — a paraszt mint az emberi állapot egyetemes alakja — párbeszédbe kerül az európai kultúra nagy történetével, a brâncoveni reneszánsztól a 20. századi avantgárdig és a mai európai múzeológiáig.

A múzeum koncepciója, ahogy alapítói Horia Bernea festő vezetése alatt megálmodták, szándékosan elutasítja a klasszikus néprajzi múzeum logikáját. Itt nem „egy falu életét egy adott korszakban" mutatják be, hanem a „hagyományos embert" — azt a kifejezést, amelyet Irina Nicolau etnográfus, Bernea legközelebbi munkatársa adott neki —, mint időtlen szellemi mátrixot, amely képes az autentikuság mércéjét nyújtani a kortárs világnak. Gabriel Liiceanu filozófus megjegyezte, hogy a múzeum „azt az emberi típusú egyetemességet kínálja, amelyet a paraszt képvisel". Ez a eminensen európai vízió — részt véve ugyanabban a „népek művészete" iránti vonzalomban, amely a 19. századtól kezdve a kontinens nagy néprajzi múzeumait szülte — 1996-ban jutalmazta az európai zsűri, amely megjegyezte a kiállítás „rendkívül ritka képzeleti minőségét" és azt a példamutató módot, ahogyan a gyűjteményeket megőrizték a kommunista rezsim sötét éveiben. Ma a múzeum olyan elemeket is őriz, amelyek a világ szellemi örökségének részét képezik: a horezui kerámia mestersége, amely kifinomult edényeivel jelen van gyűjteményeiben, 2012 decemberében felkerült az UNESCO Szellemi Kulturális Örökség Listájára, más román elemek, például a doina és a Căluș rituáléja mellett. A Román Paraszt Múzeum tehát egy csomópont, ahol Románia vidéki emlékezete kapcsolódik az európai és világi örökség nagy hálózataihoz.

Történelmi gyökerek: a modern állam születésétől az európai néprajzi múzeumok nagy családjáig

A múzeum eredete a modern Románia nyugatosodó törekvéseiben rejlik, a nemzeti önérvényesülés és Európa nagy kulturális modelljeinek találkozásánál. Minden 1864-ben kezdődik, amikor Alexandru Ioan Cuza fejedelem — ugyanaz a reformátor, aki az európai nemzetállamok kialakulásának korában, az 1848-as forradalmak mintájára — megalapítja a Nemzeti Régiségtani Múzeumot, szándékosan a kontinens nagy nemzeti múzeumainak családjába helyezve, a Louvre-tól a bécsi és berlini múzeumokig. Tizenegy évvel később, 1875-ben, Titu Maiorescu javaslatára — a német iskola szellemében képzett irodalomkritikus, a Junimea vezetője és Románia kulturális modernizációjának egyik mestere —, ennél a múzeumnál „külön szekciót szerveznek, ahol az országban készült textilművészeti alkotásokat állítanak ki: ruházatot, szőnyegeket, vásznakat, posztókat". A kiállítási tárgyak főleg Dimitrie Pappasoglu ezredes hadnagy gyűjteményéből származtak, aki már 1864-ben kis múzeumot szervezett házának pavilonjában — Délkelet-Európa egyik első magán néprajzi gyűjteményét. Ezek a korai kísérletek, amelyek még híján voltak koherens múzeumi víziónak, váltak a későbbi intézmény alapjává.

A megalapozó pillanat 1906-ban jön el, amikor I. Károly király — a Hohenzollern-Sigmaringen német dinasztiához tartozó, az egyesült Románia első királya — az 1906. július 13-i 2.777. számú királyi rendelettel megalapítja a Néprajzi, Nemzeti Művészeti, Díszművészeti és Ipari Művészeti Múzeumot. Az ötlet Mihail Vlădescu közoktatási és kultuszminiszteré, megvalósulása egyenlő mértékben köszönhető Spiru Haret reformátornak. Igazgatónak 1906. október 1-jétől Alexandru Tzigara-Samurcaș-t (1872–1952) nevezik ki, művészettörténészt, etnográfust és muzeológust, az első román művészettörténész doktort. Tzigara-Samurcaș képzettsége mélyen európai: a müncheni egyetemen végzett tanulmányai után (1893-tól) a Berlini Királyi Múzeumok Főigazgatóságának asszisztense lesz (1896–1897), Párizsban pedig 1896–1898 között olyan híres művészettörténészek tanítják, mint André Michel és Müntz — az utóbbi a Medici család gyűjteményeinek és az európai textilművészetnek szakértője. Hazatérve I. Károly király titkára és a Károly Egyetemi Alapítvány igazgatója lesz, évtizedeken át harcolva „egy valódi nemzeti múzeumért", ahogy híres cikkében retorikusan kérdezte: „Méltóak vagyunk egy nemzeti múzeumhoz?". 1910-ben Tzigara-Samurcaș megszervezi a román szekciót a berlini nemzetközi népművészeti kiállításon — a román népművészet első nemzetközi kiállítási részvétele —, egy olyan gesztus, amely a fiatal bukaresti intézményt az európai néprajzi múzeumok hálózatába helyezi: a stockholmi Skansennek, amelyet Arthur Hazelius nyitott meg 1891-ben a kontinens első szabadtéri múzeumaként, a berlini és müncheni népművészeti múzeumoknak, a későbbi párizsi Musée des Arts et Traditions Populaires-nak (1937, Georges Henri Rivière alapításában). Az 1906-os múzeum tehát az európai néprajzi múzeumok első generációjához tartozik, ugyanabból a nemzeti romantikából születve, amely a modern identitás népi gyökereit kereste.

1912-ben megkezdődik az új székhely építése a Kiseleff úton — „a Soseau-i Múzeum", ahogy a bukarestiek becézik —, és az építkezés, amelyet háborúk és pénzügyi viszontagságok szakítottak meg, 29 évig tart, 1941-ig. A második világháború idején a „palota" egy lépésre volt attól, hogy szovjet katonai kaszárnyává váljon. Aztán következett a hosszú kommunista fordulat: 1948-ban Tzigara-Samurcaș-t eltávolítják igazgatói tisztségéből, a gyűjteményeket pedig kiűzik székhelyükről, egy ideig a Győzelem úti Știrbey-palotában gyűjtik össze — a Román Szocialista Köztársaság Népművészeti Múzeuma néven, Tancred Bănățeanu etnográfus vezetésével —, hogy aztán a Falumúzeum raktáraiba zsúfolják. 1953-tól a Kiseleff úti épület ad otthont először a Lenin–Sztálin Múzeumnak, majd a Kommunista Párt Múzeumának, Nicolae Ceaușescu személyi kultuszának hódolatává válva; a hatvanas években proletkult jellegű központi irodaépületet kap, teljes ellentmondásban az eredeti építészettel. 1978-ban az 1906-ban alapított intézményt gyakorlatilag megszüntetik a Falumúzeummal való egyesítéssel.

Az újjászületés az 1989 decemberi forradalommal jön el. 1990. február 5-én — hat héttel Ceaușescu kivégzése után — Andrei Pleșu kulturális miniszter, Dan Hăulică művészettörténész kitartó ajánlására Horia Bernea festőt (1938–2000), Ernest Bernea szociológus fiát nevezi ki az újraalapított múzeum igazgatójává, Román Paraszt Múzeuma néven. A hivatalos megnyitóra 1993-ban kerül sor, húsvét második napján, az állandó kiállítás első tárlatával, amelynek címe „A kereszt"; 1994-ben megnyílnak az ikonok termei, 1996-ban az emelet „Győzelem" címmel, 2008-ban pedig a „Táplálék" terem, kiegészítve a múzeumi víziót. De az európai elismeréshez vezető út drámai próbákkal volt teli: 1990 júniusában, a „bányászjárás" idején a múzeumot feldúlták a fővárosba hozott bányászok, összetévesztve a Nemzeti Keresztény Demokrata Parasztpárt székhelyével — Iuliu Maniu pártjának történelmi utódjával, amelyet a kommunisták betiltottak. 1996-ban, tizenkét évvel az alapítástól és hat évvel az új formula szerinti létezéstől, a Román Paraszt Múzeum elnyeri az EMYA — Európai Év Múzeuma díjat, amelyet az Európa Tanács strasbourgi székhelye adott át 64 múzeumtól 21 országból. A kitüntetést, amelyet Horia Bernea igazgatónak maga Fabiola belga királyné — a trófea a brit Henry Moore szobrász „The Egg" („A tojás") című alkotása — adott át, először ítélték oda egy közép- és kelet-európai múzeumnak, jelképezve Románia visszatérését az európai kulturális családba évtizedes elszigeteltség után.

Építészeti remekmű: „a földi művészet palotája" és a művészeti örökség

A múzeum épülete önmagában is elvi deklaráció. Nicolae Ghica-Budești (1869–1943) építész tervei szerint — a román építészeti iskola egyik jelentős alakja — „a földi művészet palotájaként" képzelték el — Tzigara-Samurcaș múzeumi víziója szerint —, kolostor típusú kerítés formájában elrendezve. A neoromán stílus, erős brâncoveni visszhangokkal, a vörös téglafalazatban, az ívek alatt egyesített ablakokban, az oszlopokban, a korlátban, a áttört elemekben és a központi toronyban a régi kolostorok harangtornyait idéző kilátóban fejeződik ki, mindezt gazdag virág- és állatdíszítő repertoár kíséri. Az épület, amely műemlékként van nyilvántartva, a volt Állami Pénzverde helyén emelkedik — ahol 1912-ig a régi múzeum működött —, egy történelmileg terhelt telken: itt állt valaha Mavrogheni fejedelem palotája, egy fanarióta herceg a török uralom időszakából Havasalföldön. Ez a rétegek egymásutánja — török hagyomány, német királyi törekvés, európai modernitás — teszi az épületet a román történelem valódi palimpszesztjévé, párbeszédben az európai történelemmel.

A múzeum neoromán építészetét a 19. század vége és a 20. század eleje „nemzeti stílusainak" szélesebb európai kontextusában kell olvasni: ugyanaz a lendület, amely a német és osztrák építészeket a Jugendstil felé, a franciákat és belgákat az Art Nouveau felé, a briteket az Arts and Crafts vagy a skandinávokat a nemzeti romantika felé vezette (a Skansen alapítója, Hazelius, kortársa volt e mozgalom kezdeményezőinek), vezette Ion Mincu-t — aki a párizsi École nationale supérieure des Beaux-Arts-on képződött —, Grigore és Cristofi Cerchez-t, Petre Antonescu-t és Ghica-Budești-t arra, hogy „nemzeti sajátosságú" építészeti nyelvet keressenek. Alexandru Odobescu 1870 óta megfogalmazott tézise — „tanulmányozd a múlt művészeti termelésének maradványait, bármilyen kicsik is, és tedd őket egy nagy művészet forrásává" — áll az egész iskola alapjául. És a fő inspirációs forrás, a brâncoveni stílus, önmaga is európai szintézis: bizánci, török és reneszánsz, amely a 18. század elején született Havasalföldön, Constantin Brâncoveanu fejedelem uralkodása alatt (1688–1714) — mártír herceg, akit a Román Ortodox Egyház 1992-ben szentté avatott, akinek virágkora a nemzeti kulturális identitás mérföldköve maradt, állandó párbeszédben a szomszédos erdélyi Habsburg barokkal. A Kiseleff úti múzeum tehát nem csupán egy örökség-tartó, hanem egy totális műalkotás, amelyben az építészet, akárcsak a gyűjtemények, amelyeket őriz, egy kultúra ellenállóképességéről beszél, amely a Török Birodalom, a Habsburg Monarchia és a nyugati modernitás törekvéseinek kereszteződésénél áll.

A múzeum öröksége több mint 90 000 tárgyat számlál — egy vidéki civilizáció csendes tanúi, amelynek technikái, hitei és esztétikai formái évszázadokon át fennmaradtak. A kerámiagyűjtemény, Európa egyik leggazdagabbja, körülbelül 18 000 tárgyat foglal magában, amelyek az ország közel 200 fazekas központjából származnak, a legrégebbi 1746-ból való. A használati edények — fazekak, korsók, lábasok, kalácsformák — mellett ott vannak a zománcozott horezui kerámia remekművei, amelynek technikai hagyományait 2012-ben írták be az UNESCO szellemi örökségébe, keleti hatású edények a bojár családok számára, a híres rádóczi fazekas központ alkotásai, amely a Colibaba családhoz kötődik (különösen a páratlan Constantin Colibaba), és a már eltűnt vama oasi központból származó tárgyak. A gyűjteménybe először bekerült edények egy része éppen I. Károly király 40 éves uralkodásának évfordulós kiállításáról származik, amelyet 1906-ban rendeztek a Károly parkban.

A népviseleti gyűjtemény közel 20 000 viseletdarabot számlál az összes román tartományból, a 19. szakasz első felétől kezdve — egy öltözködési kincstár, amely olyan tekintélyes személyiségek adományozásait vonzotta, mint Mária királyné (született Marie of Edinburgh, Nagy-Britannia Viktória királynőjének unokája, a román dinasztia egyik legkarizmatikusabb alakja), Sabina Cantacuzino hercegnő vagy Elisa Brătianu. A gyűjteményt a Google Arts and Culture „We Wear Culture" kiállításán is bemutatták, a világ divatjának 3000 éves története mellett. A belső szőttesek gyűjteménye — amelyek lenből, kenderből, pamutból vagy selyemből készültek — és a fa-, bútor- és vasalat-gyűjtemény, körülbelül 8000 tárggyal (amelyek közül 130 ácsmunkával készült, az összes néprajzi területen elterjedve), teljessé teszi egy rendkívül koherens esztétikájú anyagi kultúra képét.

Külön kategóriát képvisel a vallási gyűjtemény, közel 4000 tárggyal: üvegre és fára festett ikonok, ikonfestő minták, fametszetek, papi ruhák, liturgikus edények, keresztek és kálváriák. Az üvegikonok — amelyeket parasztok festettek parasztok számára, a 18. század végétől a 19. század második feléig — a híres erdélyi központokból származnak: Nicula, Nagyalba Iulia, Fogaras, Brassó Schei vagy a Szebeni Havasalja, olyan területekről, amelyek évszázadokig a Habsburg Monarchiához és az Osztrák–Magyar Birodalomhoz tartoztak. A niculai ikonfestők hagyománya egyébként egy szélesebb „üveg hátoldalára festés" (Hinterglasmalerei) családba illeszkedik, amely Közép-Európa térségében — Bajorország, Ausztria, Svájc — elterjedt, egy kulturális párbeszéd, amelyet a múzeum bőségesen illusztrál. A történelmileg európai rezonanciájú tárgyak között szerepel egy metópa is a Tropaeum Traianiból, a Traianus császár által emelt emlékműből, amelyet a Dacia meghódításának ünneplésére állítottak Dobrogeában — egy emlékeztető a civilizáció római rétegére ezeken a földeken.

De a kiállítás pièce de résistance-je — „ház a házban" néven emlegetett — Antonie Mogoș paraszt háza Ceauru faluból, Gorj megyéből, amelyet 1875 és 1879 között építettek, és amelyet már 1909-ben Bukarestbe hoztak Tzigara-Samurcaș által. Mogoș autodidakta fafaragó és templomi kántor volt, akinek népi géniuszát későn fedezték fel; házát, amelyet saját kezűleg faragott szobrokkal építették és díszítették egyedi stílusban, már a kezdetektől nem-naturalista módon mutatták be, a tárgyakat töredékesen kiállítva, a gazdaság melléképületeit sugallva. 1936-ban Konrad Hahm, a berlini múzeum igazgatója emlékezetes párhuzamot vont a ház kiállítási módja és a híres pergamoni Zeusz-oltár között. Miután a kommunista rezsim szabadtérre költöztette a Falumúzeumba, Mogoș háza 2002-ben tért vissza a Román Paraszt Múzeumba, felújítva az eredeti kiállítást.

Az örökség egy másik lényeges dimenziója a fatemplomok megmentésének küldetése. Horia Bernea impulzusára a múzeum 1990 után hat fatemplomot szerzett Arad és Hunyad megyékből: kettőt Bukarestbe hoztak — a bejanit, a 18. század végi műemlék Szent Miklós patrónussal, amelyet 1992-ben helyeztek át a múzeum belső udvarába, és 1993-ban szenteltek fel húsvét második napján, valamint a mințiai templomot, amelyet beltérben állítottak ki —, négyet pedig in situ őriznek (Lunca Moților, Groșii Noi, Julița és Troaș településeken). Ez a megmentési küldetés az európai vallási örökség fatemplomokban való megőrzésének hagyományába illeszkedik — a norvégiai toronytemplomoktól (stavekirker), amelyek az UNESCO világörökség részei, a máramarosi fatemplomokig, amelyek szintén 1999-ben kerültek a világörökség listájára —, a bukaresti múzeum végső menedéket nyújtva olyan műemlékeknek, amelyek egy lépésre voltak az összeomlástól. A múzeum udvarán a látogató női szenteknek szentelt keresztekkel is találkozik — Szent Teodórának, Szent Paraszkévának, a Szűz Máriának —, valamint egy monumentális faorsóval, a „Fusul cu Țurcălău"-val, amely körülbelül négy méter magas, a női házimunka szimbólumtárgya.

Legendák, személyiségek és fordulópontok

A múzeum történetét olyan személyiségek népesítik be, akiknek sorsa összefonódott az intézmény sorsával. Alexandru Tzigara-Samurcaș az őrző alak marad: aromán származású arisztokrata, a Junimea Társaság tagja, Maiorescu barátja, Münchenben, Berlinben és Párizsban képzett, I. Károly király titkára, ő volt a múzeum tényleges alapítója, és 1948-ig, amikor a kommunista rezsim eltávolította, igazgató maradt. Gyűjtői, nemzetközi kiállítás-szervezői és népművészeti elméleti tevékenysége befolyásolta „mindazt, amit ez a múzeum jelentett a román kultúra történetében". 1952-es eltűnése után az intézmény emlékezete árnyékban maradt, a gyűjtemények szétszóródtak, egészen az 1990-es újjászületésig.

Horia Bernea (1938–2000) Tzigara mellett a másik nagy alapító. Nemzetközi hírű festő — kiállításokkal Párizsban, Londonban, Edinburgh-ban, Glasgow-ban, Budapesten és Hágában, díjazva a párizsi biennálén 1971-ben —, Bernea volt az újraalapított múzeum szellemi építésze, 1990 és 2000 között igazgató. Őt kérdezték meg az intézmény elnevezéséről, és a „Román Paraszt Múzeuma" választás — egy olyan név, amely sokakat kezdetben zavarba ejtett, egy olyan korban, amikor a „paraszt" szó még pejoratív konnotációkkal volt terhes — zseniálisnak bizonyult. Bernea szerzői múzeográfiát alkotott, amelyben a tárgyak nincsenek „kiállítva", hanem „színre viszik", egy olyan vizuális diskurzusban, amely az antropológiát ötvözi a kortárs művészettel; ő fedezte fel 1991-ben a bejan-i fatemplomot, amely egy lépésre volt az összeomlástól, és kezdeményezte megmentését. Párizsban halt meg 2000 decemberében, testét hazahozták és a Mavrogheni templomban temették el, a múzeum közvetlen közelében, a temetésen a Román Ortodox Egyház püspökei vettek részt Teoctist pátriárka vezetésével. Ma a múzeum mozija az ő nevét viseli — Horia Bernea Stúdió.

Bernea közeli munkatársai között szerepel Irina Nicolau etnográfus, akinek feljegyzései megőrizték a múzeum „alapításának" emlékezetét, és Andrei Pleșu filozófus, akinek 1990. február 5-i alapító okirata lehetővé tette az újjászületést. Dan Hăulică művészettörténész volt az, aki kitartóan ajánlotta Berneát. Halála után, 2001 és 2005 között Dinu C. Giurescu történész vezette az intézményt, a felújítási munkálatok átmeneti időszakában, 2016 és 2019 között pedig Lila Passima művész; 2019/2020-tól a múzeum sorsa Virgil Ștefan Nițulescu igazgató kezébe került, a szellemi örökség szakértőjéébe, aki koordinálta az intézmény visszatérését az életbe a felújítás évtizede után.

A múzeum fordulópontjai egybeesnek Románia történetének fordulópontjaival. A kommunista időszak — amikor az épület a Lenin–Sztálin Múzeumnak, majd a Párt Múzeumának adott otthont, Ceaușescu kultuszának templomává válva — ma is látható fizikai nyomokat hagyott: a múzeum alagsorában még mindig létezik egy terem, amely ironikusan mutatja be a volt korszak tárgyait, a totalitárius abszurd emlékeztetőjeként. Az 1990 júniusi bányászjárás, amikor az intézményt feldúlták, összetévesztve a Nemzeti Parasztpárt székhelyével, a posztkommunista átmenet gyógyíthatatlan sebe marad. És 1996-ban, Strasbourgban, Fabiola belga királyné átadta Horia Berneának Henry Moore „The Egg" trófeáját — az első EMYA-díjat, amelyet valaha kelet-európai múzeumnak ítéltek oda, mindössze hat évvel az új intézmény létezése után, egy olyan ceremónián, amely szimbolizálta Románia újraintegrálódását a kontinens kulturális koncertjébe. 2006-ban, a centenárium alkalmából a múzeum megkapta a „Kulturális Érdemrendet" nagy tiszti fokozatban; 2007-ben nemzeti jelentőségű múzeum státuszt kapott; 2025-ben ünnepelte 35 évét az újraalapításnak, 2026-ban pedig 120 évét az 1906-os alapításnak és 30 évét az európai elismerésnek.

Gyakorlati látogatási útmutató és a mai turista élménye

A Román Nemzeti Paraszt Múzeum a bukaresti Kiseleff út 3. szám alatt található, 1. kerület, szemben a Győzelem térrel — az állandó kiállítás —, az időszaki kiállítások, a Paraszt Klub, a mozi és a vásárok számára a másodlagos cím a Monetăriei utca 3. A legkényelmesebb megközelítési mód a metró, a Győzelem tér állomás (M1 és M2 vonalak), amelyet néhány perces séta követ; a 205, 381 és 783-as buszok a közelben állnak meg. A látogatási idő szerda és vasárnap között 10:00 és 18:00 óra között van, az utolsó belépés 17:00-kor engedélyezett; a múzeum hétfőn és kedden zárva tart. A belépődíjak szerények európai mércével: 20 lej felnőtteknek, 10 lej nyugdíjasoknak, a diákok, egyetemisták, 30 év alatti Euro 26 kártyatulajdonosok és fogyatékkal élők 75%-os kedvezményt kapnak, 5 lejt fizetve. A személyes fényképezés engedélyezett, a professzionális filmezéshez további díjak tartoznak.

Közel egy évtizednyi megerősítési és felújítási munkálat után (2016–2025) a múzeum fokozatosan nyitotta meg újra kapuit: 2025 áprilisában a földszint, a „Keresztény törvény" kiállítással — egy sor terem, amely a paraszti vallási kultúrának szentelt (A kereszt szépsége, A böjt, Az elmélyülés, Az ereklyék, Az ablakok, Az idő, A kereszt – az élet fája, A kereszt ereje, Ikonok és a falu iskolája) —, majd 2026-ban, a 120 éves évforduló alkalmából az egész emelet, a „Az élet rendje" kiállítással, amely felveszi Horia Bernea múzeográfiájának fonalát a Győzelem, a Ruha, a Munka — a tűz, a Munka — a víz és a szél, a Együtt, a Kisebbségek (a „Huculek" kiállítással), a Lakás, a Tipológiák (a „Fúvós hangszerek" kiállítással), a Ház a házban és a Táplálék, amely összeköt minket termeivel. Egy teljes látogatáshoz — földszint, emelet, Mogoș-ház, a bejan-i fatemplom és az udvar a keresztekkel — érdemes két-három órát szánni. A Monetăriei utcai kiállítási terek időszaki kiállításoknak adnak otthont, a múzeum mozija pedig — a Horia Bernea Stúdió és a Mozi Kert, körülbelül 300 férőhellyel — a főváros egyik legértékesebb szerzői filmes helyszíne, európai produkciókat és antropológiai dokumentumfilmeket vetítve. A Paraszt Klub, a kerítésen belüli kávézó-étterem, ahol a hagyományos román konyhát a La Mama éttermek csapata készíti, kellemes pihenőhelyet kínál: egy kávét vagy egy ebédet ciorbával, töltött káposztával és puliszkával, a palota íves ablakainak tekintete alatt. Az év folyamán a múzeum udvara hagyományos vásárok színterévé válik — a Mărțișor Vásár február végén, az Ikon Vásár szeptemberben vagy a Karácsonyi Vásár —, olyan alkalmak, amikor a népi mesterek eladják alkotásaikat, és a hangulat egy ünneplő falué lesz. A múzeum boltja, a MARTOR Kiadó kiadványaival — az intézmény kiadója, amely 1996 óta jelenteti meg a MARTOR antropológiai évkönyvet is —, katalógusokat, könyveket és kézműves tárgyakat kínál.

Az európai utazó számára a múzeum természetesen illeszkedik egy bukaresti kulturális útvonalba a „Dimitrie Gusti" Nemzeti Falumúzeummal a Herăstrău-tónál, a Kiseleff úti Nemzeti Földtani Múzeummal vagy az Antipa Múzeummal, amely szemben található. A 360.muzeultaranuluiroman.ro címen elérhető virtuális túra és az intézmény jelenléte a Google Arts and Culture-en lehetővé teszi a gyűjtemények távoli felfedezését is, olyan események pedig, mint a Múzeumok Éjszakája, közvetlen kapcsolatba hozzák a közönséget a kiállítási tárgyakkal. A kapcsolattartási telefonszám a 021.317.96.61, a hivatalos honlap, a muzeultaranuluiroman.ro, mindig naprakész.

Ami a látogatás végén megmarad, az egy olyan intézmény mély benyomása, amely át tudta vészelni az évszázadokat anélkül, hogy elveszítette volna a lelkét: egy népművészeti palota, amelyet egy német király építtetett egy török pénzverde alapjaira, amelyet egy Münchenben, Berlinben és Párizsban képzett művészettörténész álmodott meg, amelyet egy európai hivatású festő élesztett újjá hat héttel egy diktátor bukása után, amelyet az Európa Tanács zsűrije 1996-ban az év legjobb múzeumának szentelt, és amelyet egy évtizednyi felújítás után, pontosan 120 évvel az alapítás után nyitottak újra. A Román Paraszt Múzeum minden termében bizonyítja, hogy a román paraszt — viseletével, UNESCO világörökségbe írt kerámiájával, a közép-európai hagyománnyal rokon üvegikonjaival, a skandinávokkal rokon fatemplomaival — nem Európa perifériája, hanem annak egyik lényeges hangja, amely életben maradt egy olyan építészeti műemlékben, amely önmaga is műalkotás.