Dimitrie Gusti Nemzeti Falumúzeum

Lenyűgöző bevezetés és egyetemes érték

A Herăstrău-tó partján, Bukarest szívében egy egész falu terül el – nem díszlet, nem rekonstrukció, hanem hiteles vidéki világ, amelyet Románia falvaiból darabokra szedve és a fővárosban újraélesztettek. A Dimitrie Gusti Nemzeti Falumúzeum, közel kilenc évtizeddel alapítása után, Európa egyik legrégebbi és legtekintélyesebb szabadtéri múzeuma, egy valódi „falu-múzeum", amely több mint 120 etnográfiai komplexumot és több mint 340 népi építészeti műemléket rejt magában, mintegy 14 hektáron elterülve. Az európai utazó számára ez a hely egy nyitott ablakot jelent Délkelet-Európa vidéki civilizációja felé, egy olyan tér, ahol a román hagyományok találkoznak a szász, székely, lipován vagy zsidó kisebbségek hagyományaival, egy olyan kulturális párbeszédben, amely tükrözi egy összetett tér történetét, amely az Oszmán Birodalom, a Habsburg Monarchia és a szláv világ határán helyezkedik el.

Ennek a múzeumnak az egyetemes értéke éppen abszolút hitelességében rejlik: minden ház, minden fatemplom, minden szélmalom vagy technikai berendezés eredeti, származási falujából szétszedve és gondosan újra összerakva a tó partján, vidéki közösségekből külön odahozott mesterek koordinálásával. Ez a megközelítés, amely forradalmi volt 1936-ban, a bukaresti intézményt egyedülálló pozícióba helyezi az európai kulturális tájban, a stockholmi Skansen úttörő vagy a norvégiai Bygdøy múzeum mellett, de egy különleges sajátossággal – egy egész nemzet bemutatásával, minden történelmi tartományával és minden etnikai rétegével, egy élő és lélegző szintézisben.

Történelmi gyökerek és jelentős európai kapcsolatok

Egy szabadtéri múzeum ötlete Romániában már a 19. század második feléből származik, amikor egész Európa példátlan fellendülést élt át a népi építészet és a nemzeti „gyökerek" iránti érdeklődés terén, a romantika és a nemzeti identitások kialakulásának teljes korszakában. 1867-ben, a párizsi világkiállításon Alexandru Odobescu javasolta román népi építészeti műemlékek bemutatását, ezzel előrevetítve azt az irányt, amelyet egész Európa követni fog. Később, Alexandru Tzigara-Samurcaș tudós 1909-ben, a bukaresti Néprajzi Múzeumban kiállította az első teljes parasztházat, amelyet Gorj megyéből hoztak, megnyitva az utat az „autentikus parasztgazdaság" fogalma felé.

Az 1930-as évek európai kontextusát mindössze két szabadtéri múzeum léte jellemezte a kontinensen: a stockholmi Skansen, amelyet 1891-ben alapított Artur Hazelius svéd filológus és folklorista, és amely gyorsan modellé vált egész Észak-Európa számára, valamint a lillehammeri Bygdøy Múzeum Norvégiában. Romániában már 1929 óta működött a Kolozsvári Hoia Parkban az Erdélyi Néprajzi Múzeum, regionális jelleggel, amelyet Romulus Vuia professzor alapított. Ebben a szűk tájban a bukaresti Falumúzeum megjelenése 1936-ban európai léptékű hozzájárulást jelentett, a világ negyedik ilyen múzeumaként és Délkelet-Európa első nemzeti jellegű múzeumaként.

A múzeum alapítója, Dimitrie Gusti (1880-1955), maga is az európai intellektualitás terméke volt. Tanult a jászvásári Egyetemen, majd Berlinben és Lipcsében, ahol nagy német szociológusok – Wilhelm Wundt, Karl Bücher, Georg Simmel, Ferdinand Tönnies és Max Weber – hatása alá került, 1904-ben doktori fokozatot szerezve „Az önzés és az önzetlenség" című tézisével. 1908-ban Párizsban, a Sorbonne-on tökéletesítette tudását Émile Durkheim, a francia szociológia atyja irányítása alatt, és közelebb került Herbert Spencer művéhez. Ez a szilárd európai képzettség, amely ötvözte a német empirikus szociológia hagyományát a francia társadalmi szolidaritáséval, arra késztette Gustit, hogy a múzeumot ne egyszerű néprajzi tárgyak raktáraként, hanem „a mai román falu szociológiai múzeumaként", a társadalmi pedagógia és a kulturális cselekvés eszközeként képzelje el.

1936, amikor a múzeumot felavatták, a román két világháború közötti időszak kulturális virágzásának pillanata volt, II. Károly király (1930-1940) uralma alatt. A szuverén, Ferdinánd király és Mária királyné – aki Viktória brit királynő unokája volt – fia, nagy kultúrapártoló volt, és a „Károly herceg" Királyi Kulturális Alapítvány biztosította a projekt finanszírozását. II. Károly király négyszer látogatta meg az építkezést, azt kívánva, hogy a felavatás egybeessen a dinasztia alapításának 70. évfordulójával. Az akkori évek európai kontextusa zavaros volt: Európa nagy ideológiai összecsapásokra készült, és Románia ezzel a múzeummal európai kulturális értékekhez való tartozását állította, egy olyan pillanatban, amikor az agresszív nacionalizmusok kezdték uralni a politikai diskurzust.

Érdekes, hogy Dimitrie Gusti a felavató beszédében kijelentette, hogy az északi múzeumok – Skansen, Bygdøy vagy Lillehammer – nem voltak közvetlen inspirációs forrásai számára, mivel „túl romantikusnak és néprajzinak" tartotta őket, amelyek inkább a múzeumi darabokkal, mint a kortárs ember problémáival foglalkoztak. Olyan múzeumot akart, amely „nem csak a szemnek tetszik, hanem igaz dolgokat is bemutat", egy „falu-múzeumot", az egész Románia összes falujának szintézisét, amelyben tükröződik „a paraszti élet gazdagsága és változatossága, a mély gondolatok, a paraszti építészeti stílus, a környezethez való alkalmazkodás és a környezet feldolgozásának nagy tudománya".

Építészeti remekmű és művészeti örökség

A Nemzeti Falumúzeum Románia történelmi tartományainak földrajzi elve szerint szerveződik, kiváló összehasonlító elemzést nyújtva a népi építészetről. Minden etnográfiai régió – Erdély, Bánát, Olténia, Munténia, Dobrudzsa és Moldva – teljes parasztgazdaságokkal képviselteti magát, házakkal, melléképületekkel, templomokkal, technikai berendezésekkel és kézműves műhelyekkel, mind autentikusak és származási falvaikból szétszedve.

Erdély és Bánát – a habsburg és szász örökség

Erdély, a múzeumban legjobban képviselt régió, rendkívüli változatosságot hoz Máramarosból, az Oaș-vidékéről, Beszterce-Naszódból, Hunyad megyéből és Szebenből származó építményekkel. Itt találhatók a legértékesebb faépítészeti műemlékek, amelyek a románok, szászok (német telepesek, akiket a 12. századtól kezdve telepítettek be Magyarország királyai) és székelyek (magyarok) évszázados együttélését tükrözik. A máramarosi parasztgazdaságok – mint az ieudi (1890), surdești (18. század) vagy berbești (1775) – monumentális, faragott kapukkal, valódi faművészeti alkotásokkal, valamint tölgyfa gerendákból épült masszív házakkal, magas zsindelytetőkkel tűnnek ki. Ez az építészet tükrözi mind a kárpáti völgyek földrajzi elszigeteltségét, mind a késői gótika hatásait, amelyeket az erdélyi szász mesterek hoztak, akik a Habsburg Birodalom, később az Osztrák-Magyar Monarchia részét képezték.

Az egész múzeum ellenállási pontja a dragomirești fatemplom, Máramaros megye, 1722-ben épült és 1936-ban Bukarestbe hozták. Ez a görögkatolikus templom, amelynek védőszentje a Boldogságos Szűz Mária elszenderedése, egy 1717-es tatár betörésben elpusztult másik helyén épült – egy történelmi epizód, amely az Oszmán Birodalom, a krími kánság támogatásával, és VI. Károly császár Habsburg Birodalma közötti szembenállást illusztrálja. A templom építészete, „terem" típusú, megnyúlt téglalap alaprajzzal kelet felé és karcsú tornyával, egyedülálló „erdélyi népi gótika" Európában, stílusában rokonságban állva az 1999-ben UNESCO világörökségi listára felvett nyolc máramarosi fatemplommal. A belső tér helyi festőművészek által készített falfestményeket őriz, bibliai jeleneteket és a korabeli társadalmi élet elemeit ábrázolva.

Bánátból közép-európai építészet által befolyásolt parasztgazdaságok származnak, alacsonyabb házakkal és jól szervezett melléképületekkel, tükrözve a habsburg, később osztrák-magyar közigazgatás időszakát ezen a régió felett. Egy vízimalom és egy guzsaly – gyapjúfeldolgozó berendezés – illusztrálja a térségre jellemző előipari technikákat.

Olténia és Munténia – az archaizmus és az inváziókkal szembeni ellenállás

Olténia hozza a múzeumba a legarchaikusabb lakóformákat: a félig földbe vájt kunyhókat Drăghiceniből és Castranovából, földből és fából készült építményeket, amelyek a prehisztorikus lakóformákra emlékeztetnek, a gyakori inváziók elleni védekezés szükségletéhez alkalmazkodva. Ezek a lakások, alacsony vagy részben földbe vájt alapokkal, egy túlélési stratégiát tükröznek egy síksági, oszmán portyázásoknak kitett zónában. Ezeken kívül kiemelkedik a curțișoarai ház (a 19. század eleje), amely a dombvidéki településekre jellemző, széles tornáccal és jól szervezett gazdasági melléképületekkel.

Munténia öt parasztgazdasággal, egy fogadóval és egy útszéli kereszttel képviselteti magát, és a régió népi építészetét a chiojdui emblemikus parasztgazdaság illusztrálja, folyami kövekből épült, faragott oszlopokkal és áttört deszkakerítéssel ellátott pavilonnal. Egy másik parasztgazdaság, Tătărani-Prahova megyéből, szerepelt a román 10 lejes bankjegyen is, hangsúlyozva művészi értékének elismerését.

Moldva – az ősi mivolt és keleti hatások

Moldva kiválóan képviselteti magát, és itt található az egész múzeum legrégebbi műemléke: a zăpodeni egycellás ház, Vaslui megye, amely a 17. században (körülbelül 1650-ben) épült. Ez a jobbágyi lakóház, masszív tölgyfa gerendákból készült falakkal, egyenes „csapolásokkal" összerakva, négyoldalú tetővel és nádborítással, és egyetlen helyiséggel, amely hálószobaként, konyhaként és nappaliként is szolgált, kivételes dokumentuma a moldvai népi építészetnek. 1961-ben a múzeumba szállították, kézzelfogható képet adva az életmódról abból az időszakból, amikor Moldva az Oszmán Birodalom vazallus hercegsége volt, de megőrizte különálló kulturális autonómiáját.

Más moldvai parasztgazdaságok, mint a strajai (1760) vagy fundu moldovei, széles tornácokkal és előtetőkkel, tükrözik a lengyel és orosz építészet hatásait, valamint egy olyan érintkezési zóna sajátosságát a latin és a szláv világ között. Egy templom răpciuni faluból, Neamț megye (1773), kiegészíti a régió vallási képét, belső falfestménye a román művészetben örökké élő bizánci hagyományt képviselve.

Dobrudzsa – Kelet és Nyugat találkozása

Dobrudzsa, egykori oszmán tartomány 1878-ig, három látványos szélmalmot hoz a múzeumba – enisalai, sarichioi és valea nucarilor – amelyek az orientális technikai hatást illusztrálják ezen sztyeppés és tengerparti régió vidéki építészetére. A jurilovcai lipován parasztgazdaság (1898), amely az orosz lipován közösséghez tartozik – vallási menekültek a cári Oroszországból, akik a 18. Jahrhundertben érkeztek Dobrudzsába – sajátos építészetet mutat be, vályogfalakkal és nádtetővel. Egy kereskedőház és egy halászcsónakoknak való fészer idézi fel a Duna-deltához és a Fekete-tengerhez kötődő gazdasági életet.

Etnikai kisebbségek – egy európai mozaik

A múzeum egyik figyelemre méltó aspektusa az etnikai kisebbségek lakóházainak bemutatása, amely az intézményt valódi európai kulturális sokszínűség múzeumává alakítja. A bankui székely parasztgazdaság, Hargita megye, tükrözi az erdélyi magyar építészetet, faragott kapukkal és jól szervezett melléképületekkel. A poienile izei zsidó ház, Máramaros, és a 2016-ban hozott új zsidó ház illusztrálja a zsidó közösségek jelenlétét a román falvakban. A 2016-os kibővített szárnyban található egy szász ház is a szebeni térségből, képviselve a német telepesek kulturális örökségét, akiknek gótikus és reneszánsz építészete mélyen befolyásolta az erdélyi népművészetet.

Technikai berendezések és műhelyek

A múzeum területének körülbelül 20%-án technikai berendezések és kézműves műhelyek találhatók, amelyek a román parasztság gyakorlati zsenialitását illusztrálják: vízimalmok Teregovából, Bucesosból és Plăvișevițából, vízzel hajtott préselők és mosók, egy fazekasműhely Horezuból (híres az UNESCO világörökség részét képező kerámiájáról), egy olajprés Gura Râului-ból (Szeben), hagyományos kutak és egy hagyományos hinta. Ezek a berendezések bizonyítják „a környezethez való alkalmazkodás nagy tudományát", ahogy Gusti mondta, és a vidéki közösségek képességét a helyi erőforrások fenntartható hasznosítására, évszázadokkal azelőtt, hogy ez a fogalom bekerült volna a kortárs európai szókincsbe.

Legendák, személyiségek és fordulópontok

Dimitrie Gusti és a bukaresti szociológiai iskola

Dimitrie Gusti nem csak a múzeum alapítója volt, hanem a bukaresti Szociológiai Iskola megalkotója is, a két világháború közötti Európa egyik legbefolyásosabb szociológiai iskolája. 1925 és 1935 között kollégáival – Henri H. Stahl, Victor Ion Popa, Mihai Pop, Mac Constantinescu, Traian Herseni – egy sor interdiszciplináris monográfiai kutatást szervezett román falvakban: Goicea (Dolj, 1925), Rușețu (Brăila, 1926), Nereju (Vrancea, 1927), Fundu Moldovei (1928), Drăguș (Făgăraș, 1929), Runcu (Gorj, 1930), Cornova (Besszarábia, 1931). Ezek a kampányok, szociológusok, földrajztudósok, néprajzkutatók, orvosok és agronómusok csapataival végrehajtva, módszertani innovációt jelentettek az európai társadalomtudományban, a világ egyik első szisztematikus terepkutatása közé tartozva.

Gusti szokása volt a múzeumot „Románia történelmének szomorú harangzúgásának" nevezni – egy metafora, amely az idő múlásának melankóliáját és egy eltűnőben lévő agrártársadalom emlékének megőrzésének kötelességét egyaránt sugallta. Víziója mélyen európai volt: a román faluban nem egyszerű néprajzi tanulmányozási tárgyat látott, hanem az emberiség élő laboratóriumát, amely képes leckéket adni a társadalmi szolidaritásról, ökológiai alkalmazkodásról és művészi alkotásról.

Victor Ion Popa és a falu „szcenográfiája"

A múzeum elhelyezési terveit Victor Ion Popa (1895-1946), író, drámaíró, rendező és díszlettervező, a két világháború közötti román kultúra sokoldalú alakja készítette. Popa a múzeum kialakítását valódi színpadi előadásként kezelte: a házak nem véletlenszerűen voltak elhelyezve, hanem földrajzi elv szerint csoportosítva, „utcákat" és „tereket" alkotva, amelyek egy autentikus falu hangulatát idézték fel. Ez a szcenográfiai megközelítés, amely ötvözte a tudományos szigort a művészi érzékenységgel, egyedülálló volt az akkori Európában, és befolyásolta azt, ahogyan a látogatók érzékelik a múzeumi teret.

II. Károly király és a „Bukaresti hónapok"

A hivatalos felavatásra 1936. május 10-én került sor, II. Károly király, Miron Cristea pátriárka, a bukaresti akkreditált nagykövetek és a kor értelmiségi elitjének jelenlétében. A nagyközönség számára a múzeum 1936. május 17-én nyílt meg, a „Bukaresti hónapok" rendezvénysorozat keretében, egy kulturális ünnepség, amelyet II. Károly király kezdeményezett a főváros modernizációjának megünneplésére. A király négyszer látogatta meg az építkezést, és személyesen hozzájárult a Herăstrău park kialakításához, a Colentina mocsarak lecsapolásával és a Băneasa, Herăstrău és Floreasca tavak létrehozásával, Nicolae Caranfil mérnök vezetésével – egy városrendezési mű, amely összehasonlítható a kor nagy európai fővárosainak hasonló alkotásaival.

A menekültek és a háború drámája

1940-ben, Besszarábia, Bukovina és a Herța régió szovjet megszállásával együtt, több tucat bukovinai és besszarábiai menekült családot szállásoltak el a múzeum parasztgazdaságaiban. Ez az időszak, bár humanitárius jellegű volt, negatív hatással volt az örökségre, a házakat a lakók hosszan tartó jelenléte károsította. Csak 1942-ben kérték az épületek kiürítését.

A háború után, 1948-ban Gheorghe Focșát nevezték ki igazgatónak, Dimitrie Gusti egykori asszisztensét és a monográfiai kutatások résztvevőjét. Kinevezése a múzeum végleges átalakulását jelentette szociológiai múzeumból néprajzivá, a tárgyi örökség megőrzésére és kutatására helyezve a hangsúlyt. Vezetése alatt (1948-1978) a múzeum jelentős fejlődésen ment keresztül, modellé válva sok olyan ország számára, amelyek a háború után kezdtek szabadtéri múzeumokat szervezni.

Az 1997-es és 2002-es tűzvészek – tragikus fordulópontok

A múzeum közelmúltját két katasztrófa jelölte: az 1997. szeptember 5-i tűzvész, amely öt, 16-18. századi parasztgazdaságot pusztított el Máramarosból és Brassó megyéből (Berbești, Șurdești, Chereluș, Drăguș, Dumitra), és a 2002. február 20-i, amely 19 építményt emésztett el Moldva és Dobrudzsa területeiről (Voitinel, Straja, Fundu Moldovei, Jurilovca, a kereskedőházak, a kis malom, az ostrovi bork prés és a csónakok). A tűzvészek okai – különösen a 2002-es, amelyet egyes források szerint „bűnös kéz" okozott – részben rejtélyesek maradnak, de a helyreállítási erőfeszítések, a Kulturális Minisztérium, más hazai múzeumok és magánszponzorok támogatásával, lehetővé tették ezen szektorok visszaillesztését a látogatási körforgásba.

A 2016-os bővítés és az újjászületés

2016-ban a múzeum egy új, 3,5 hektáros szárnnyal bővült, Erzsébet palota – Margit hercegnő, a román korona őrzőjének bukaresti rezidenciája – közelében. Ez a bővítés, amelyen tíz évig dolgoztak, 30 új műemléket hozott: egy hagyományos tánctermet, kézművesek lakóházait (egy méhész házát és egy vadőr kunyhóját a Doftana-völgyből), valamint kisebbségi házakat – egy zsidó házat Máramarosból és egy szász házat a szebeni térségből. Ez a bővítés megerősítette a múzeum pozícióját élő, folyamatosan fejlődő intézményként, és kiegészítette Románia kulturális sokszínűségének képét.

Gyakorlati látogatási útmutató és a mai turista élménye

Megközelítés és program 2026-ban

A Dimitrie Gusti Nemzeti Falumúzeum a Pavel Dimitrievici Kiseleff út 28-30. szám alatt található, 1. kerület, Bukarest, a Herăstrău parkban (ma I. Mihály király park). A megközelítést tömegközlekedési eszközök segítik: metró (Aviatorilor állomás, M2 vonal, körülbelül 10-15 perc séta a Kiseleff úton), buszok (131, 205, 282, 330, 331, 335, 783, N113 vonalak – „Diadalív" vagy „Falumúzeum" állomás) és villamos (41-es vonal – „Agronómiai Intézet" állomás).

A szabadtéri kiállítás látogatási programja a következő: nyári szezonban (április-október) szerda-vasárnap 9:00-19:00 között, téli szezonban (november-március) szerda-vasárnap 9:00-17:00 között. A Kiseleff út 28. szám alatti főkapu hétfőn 9:00-17:00 között, kedd-vasárnap 9:00-19:00 között (nyáron) van nyitva. A Herăstrău parkból is vannak bejáratok: a „Miorița" kapu (Kikötő) és a „Transzilvánia" kapu (Diadalív).

Díjak és szolgáltatások

2026-ban a belépődíjak: felnőttek – 40 lej, nyugdíjasok (igazolvánnyal) – 20 lej, diákok és egyetemisták (az aktuális évre érvényesített igazolvánnyal) – 10 lej. Az óvodások ingyenesen léphetnek be. Egyéni látogatáshoz nem szükséges előzetes bejelentkezés, és az utolsó jegyet a múzeum zárása előtt 30 perccel adják ki. Csoportos idegenvezetés (maximum 30 fő) írásban kérhető a [email protected] címen, legalább 72 órával előre.

A múzeum rendelkezik egy ajándékbolttal népművészek alkotásaival, CD-kkel és könyvekkel, időszaki kiállításoknak otthont adó termekkel („Gheorghe Focșa" terem a 28. szám alatt), konzerváló-restauráló laboratóriumokkal és egy gazdag szakirodalmi könyvtárral. Audió idegenvezetés több európai nyelven elérhető, és az intézmény tagja a „Múzeumok tavasza" (Printemps des Musées) hálózatnak, amelyet a francia Múzeumi Igazgatóság kezdeményezett, valamint az Európai Szabadtéri Múzeumok Szövetségének.

A látogató élménye

A múzeum teljes körű meglátogatása két és négy óra között vesz igénybe, az érdeklődéstől függően. Javaslatunk, hogy kezdjék a transzilván szektorral, amelyet a dragomirești templom ural – egy spirituális és esztétikai elmélkedés pillanata – és folytassák a máramarosi parasztgazdaságok felé, faragott kapuikkal. Ezután keresztezzék a moldvai szektort, hogy lássák a legrégebbi házat, a zăpodeni kunyhót, és folytassák Olténia felé, hogy felfedezzék a félig földbe vájt kunyhókat, egy olyan korszak tanúit, amikor az ember harmóniában élt a földdel.

A dobrudzsai szektor, szélmalmaival, meglepő mediterrán hangulatot kínál a főváros közepén, és a 2016-os új szárny, a táncteremmel és a kisebbségi házakkal, kiegészíti egy többnemzetiségű társadalom portréját. Ne hagyják ki a parasztgazdaságok belső tereit – a faragott bútorok, a színes szőttesek, a kerámia és a fatáblára vagy üvegre festett ikonok betekintést nyújtanak a hagyományos román esztétikába, amely rokonságban áll a balkáni népművészettel, de a közép-európai kézműves hagyományokkal is.

Ünnepnapokon és nyári hétvégéken a múzeum kulturális események színterévé válik: népművészek vásárai, fazekas és szövő műhelyek gyerekeknek, hagyományos zenei koncertek, szezonális fesztiválok, mint a „Florile dalbe" (téli ünnepeken) vagy a „Vara pe uliță". Ezek a pillanatok élő élménnyé alakítják a látogatást, amelyben a múltat nem csak szemlélik, hanem meg is élik.

Kapcsolatok más európai célpontokkal

Az európai utazó számára, aki el szeretné mélyíteni a témát, a Falumúzeum egy szélesebb kulturális körútba illeszkedik. Összehasonlítható a stockholmi Skansennel (Svédország), a Norsk Folkemuseummal Oslóban (Norvégia), a szibiai ASTRA Szabadtéri Múzeummal (Románia legnagyobbja, több mint 400 műemlékkel 96 hektáron) vagy a máramarosszigeti Falumúzeummal. Ezenkívül a múzeumban található dragomirești templom ugyanahhoz a műemlékcsaládhoz tartozik, mint az 1999-ben UNESCO világörökségi listára felvett nyolc máramarosi fatemplom.

Összefoglalva, a Dimitrie Gusti Nemzeti Falumúzeum nem csupán turisztikai célpont, hanem élő intézmény, egy „falu-múzeum", amely megőrzi és továbbadja egy európai vidéki civilizáció emlékezetét, amely a latin hagyomány, a bizánci hatások, az oszmán és a habsburg örökség kereszteződésében áll. A mai látogató számára, legyen európai vagy a világ bármely szegletéből, ez a hely mély leckét ad a sokszínűségről, a ellenállóképességről és az egyszerű élet szépségéről a természettel való harmóniában – olyan értékekről, amelyek évszázadokon át meghatározták a vidéki Európát, és amelyek, íme, továbbra is élnek a Herăstrău-tó partján.